in ,

Játék áttekintése Joe & Mac Retro Collection

Játék áttekintése Joe & Mac Retro Collection

Ha őszinte akarok lenni magamhoz, ez a gyűjtemény nem az, amit ösztönből leveszek a polcról. Azok a játékok kötik le a figyelmemet, amelyekben van mit számon tartani: termelési láncok, fenntarthatatlan hadseregek, egy város költségvetése, ami a harmadik télre csődbe megy, mert rossz helyre raktam a vízvezetéket. A Joe & Mac Retro Collection ezzel szemben három Super Nintendo platformert hoz el, amelyekben nagyjából fél perc alatt megtanulok mindent, amit a játék tud, utána pedig órákon át ugyanazt ismétlem. Mégis vállaltam a feladatot, és nem bántam meg, csak egészen más okból, mint amit a doboz eladni próbál. A retró gyűjteményeknél egyébként is van egy beidegződésem: először mindig azt nézem meg, mi maradt ki, mert abból derül ki, hogy a kiadó archívumnak tekinti-e a terméket, vagy csak nosztalgiapolcnak. Itt az első körben rögtön találtam is hiányt, de erről később.

A csomagban a három SNES-es játék van: az eredeti Joe & Mac, a Joe & Mac 2, valamint a Congo's Caper, amely az egyetlen tisztán egyjátékos darab. Mindhárom elérhető amerikai, európai és japán változatban, és itt kezdődik az a névhasználati káosz, ami a régiós kiadások sajátja: Japánban a Congo's Caper fut második részként, a nálunk Joe & Mac 2-ként ismert játék pedig harmadikként. A gyűjtemény nem oldja fel ezt a zavart, csak odaadja a választási lehetőséget, és hagyja, hogy a játékos találja ki, mit is lát. Nekem, aki a menükben és a rendszerekben szeret rendet látni, ez már az első tíz percben szúrta a szemem. A választómenü maga letisztult, a régiós verziók között pár kattintással lehet ugrálni, de semmi nem magyarázza el, miért háromféle cím létezik ugyanarra a játékra, és hogy ez nem fordítási hiba, hanem a kilencvenes évek régiós marketingjének a következménye. Egy archívumnál ez nem apróság, hanem a kurátori munka része lenne.

A játékok alapritmusa gyakorlatilag azonos, és ezt nem panaszként írom, hanem a sorozat sajátosságaként: szaladni jobbra, ugrani, csontot, bunkót vagy bumerángot hajítani a dinoszauruszokra és a kőkorszaki harcosokra, összeszedni, ami az úton hever, majd a világ végén megküzdeni egy képernyőt kitöltő főellenséggel. A fegyverek között van különbség, és ez az a pont, ahol a rendszerek iránti érdeklődésemnek kapaszkodót találtam: a csont egyenesen repül, a bunkó rövid távon üt, a bumeráng visszatér, tehát más-más távolságból érdemes használni őket, és ez némi döntést csempész a játékba. Nem sok döntést, de annyit igen, hogy ne érezzem teljesen agynélkülinek az egészet. Két játékosnál ez az egész hirtelen működik: a képernyő tele lesz egymásra mászó figurákkal, a barátom véletlenül fejbe talál egy csonttal, én megbosszulom, és a káosz épp annyira szórakoztató, amennyire buta. Egyedül viszont hamar kiderül, hogy a játékok milyen vékonyak. A csontdobás íve, az ugrás hossza, az ellenfelek mozgásmintái, minden megtanulható néhány perc alatt, és onnantól a játék nem kér újat, csak ismételtet.

Itt kezdődött az én türelmem fogyása. A pályák ritmusa annyira kiszámítható, hogy a második játék közepére előre tudtam, mikor jön az a szakasz, ahol egy szűk platformon kell átugrálni, miközben valami a fejem fölött köröz. A struktúra nem rossz, csak látszik rajta, hogy a korabeli konzolos platformerek sablonjából készült, és a három játék együtt már egyértelműen sok ugyanabból az egy dologból. A rövidség itt kegyelem: az első rész és a Congo's Caper viszonylag gyorsan véget ér, és ez a gyűjtemény szempontjából szerencse, mert így nem fáradok el bennük, mielőtt lezárulnak. Aki viszont arra számít, hogy a három játék együtt egy hosszú estét kitölt, az csalódni fog: ez inkább három rövid látogatás ugyanabba a vidámparkba, ahol a második körben már ismerem a sorban állás rendjét.

Az arcade-örökség a nehézségben hagyta a legmélyebb nyomot, és itt nem tudok elfogulatlan maradni. Ezek a játékok abból a korszakból jönnek, amikor az értelmes üzleti modell az volt, hogy a játékos minél hamarabb veszítse el az érméit, és ez a szemlélet átjön a konzolos változatokba is, csak a zsebünk helyett az időnket adóztatja. A Joe & Mac 2 a legkeményebb a háromból, de nem azért, mert okosabb ellenfeleket kapunk, hanem mert hosszabb, szűkebb és kevésbé megbocsátó. Az újra megjelenő ellenfelek, a rossz helyen lévő csapdák és a memóriára épülő pályaszakaszok nem egy rendszert tanítanak meg, hanem egy útvonalat kényszerítenek. Én ezt hívom mesterséges nehézségnek: a játék nem attól lesz izgalmas, hogy jobban meg kell értenem, hanem attól, hogy pontosabban kell ismételnem ugyanazt, amíg be nem sül a kezem. Ha én terveztem volna, legalább egy gyakorló módot betettem volna, ahol világonként külön próbálgathatom a szakaszokat, vagy egy olyan opciót, ami az ellenfelek agresszivitását állítja, nem pedig a számokat. Utóbbi minden idők leglustább nehézségi csúszkája, és nagyon örülök, hogy itt nem találkoztam vele.

Külön bekezdést érdemel a Congo's Caper, mert ez a három közül a legjobban tervezett darab. Egyjátékos, gyorsabb, tömörebb, és érezni rajta, hogy a készítők ezúttal egy konkrét tempót akartak eltalálni, nem pedig egy újabb adag pályát pakoltak egymásra. A haladás lendületesebb, kevesebb az üresjárat, és pont ezért tűnik fel mellette a legjobban, hogy a másik két játék mennyire a kétjátékos módra van méretezve. Persze itt is elfogy a tartalom viszonylag hamar, és a kooperatív mód hiánya fáj, mert a másik két játék épp azt csinálja jól, amit ez nem tud. Mégis, ha valaki csak egy estére akar visszatekinteni a sorozatra, én ezt ajánlanám először.

Kinézetre viszont nincs okom panaszra. A SNES-es rajzfilmes esztétika ma is működik: a sprite-ok elevenek, az animációk jó tempójúak, a háttér parallax rétegei pedig olyan mélységet adnak a pályáknak, amit a korabeli gépektől sokan nem is vártak. A paletta kifejezetten vidám, és bár én általában gyanakodva nézek mindenre, ami ennyire színes, itt működik, mert a játékok nem akarnak komolyak lenni. A gyűjtemény CRT-szűrője pedig az egyik legjobban kalibrált, amit mostanában láttam: nem sötétíti be a képet, nem mos mindent homályosra, csak annyit tesz hozzá, hogy a pixelkontúrok ne tűnjenek élesebbnek, mint amilyenek egy katódsugárcsövön voltak. Ezt az apróságot sokan elrontják, itt nem. Az sem elhanyagolható, hogy a szűrő kikapcsolható, tehát aki éles pixelekre vágyik, az is megkapja a maga verzióját.

A hangról rövidebben: a zene hozza a korszakot, dallamos, és néha kifejezetten megragad a fülemben, a hangeffektek viszont az első részben tompák. Mivel a játékok egyébként változatlanok, ez feltehetően az eredeti keverés öröksége, nem a gyűjtemény hibája, és ez fontos különbség. Inkább azt érdemes tudni, hogy a hangzás nem lett feljavítva, tehát aki attól fél, hogy valaki utólag rájavított a régi anyagra, az megnyugodhat. Aki viszont modern, letisztult hangsávot vár, az ne számítson rá, mert itt minden a kilencvenes évek SNES-hardverének a lenyomata, tompa effektekkel és a korszakra jellemző mintavételi korlátokkal együtt.

A kényelmi funkciók terén a csomag hozza azt, amit egy ilyen kiadványtól elvár az ember: bármikor menthető állapot, visszatekerés és a már említett szűrő. A mentéssel nincs vitám, sőt, szerintem ez a legfontosabb dolog egy ilyen gyűjteményben, mert a húszperces etapokra osztott régi platformereket ma már senki nem tudja este nyolctól éjfélig egyhuzamban tolni. Nekem is jól jött, hogy egy hosszabb szakasz közepén is megállhattam anélkül, hogy elveszíteném a haladást, és ez a funkció önmagában többet tesz a játékélményért, mint bármilyen felújított grafika. A visszatekeréssel viszont vitatkozom, még akkor is, ha opcionális. Ez a funkció nem megtanítani segít, hanem megkerülni a hibát, és épp azt a feszültséget szünteti meg, amiért ezek a játékok egyáltalán működnek. Persze nem kötelező használni, és nem is tettem, de attól tartok, hogy a következő generáció ezeket a játékokat már csak a visszatekerő gombon keresztül fogja ismerni. Ez persze nem a gyűjtemény bűne, hanem a koré, de egy kritikusnak illik megjegyezni.

A gyűjtemény igazi értéke azonban nem a játékokban van, hanem a dobozokban. A csomagban van egy galéria a promóciós anyagokból, és van egy olyan nézegető, ahol az eredeti dobozokat, kazettákat és használati útmutatókat lehet forgatni, minden oldalukkal együtt. Végiglapoztam a kézikönyveket, megnéztem a kartondobozok sarkait, és őszintén szólva ez volt az a pont, ahol a kritikus elhallgatott bennem, és előjött a gyűjtögető. Ez a fajta megszállott katalogizálás az, amiért hajlandó vagyok fizetni egy retró kiadványért: nem az, hogy még egyszer végigverekedem magam ugyanazon a dinoszauruszos pályán, hanem hogy a kezemben tarthatom annak az időszaknak a tárgyi emlékeit, amelyben ezek a játékok megjelentek. A dobozok renderelése ráadásul nem lett elnagyolva, a papír széle, a nyomtatás színei, a kazetta matricája mind a helyén van. A promóciós galéria is több, mint egy kötelező melléklet: a korabeli hirdetések és a dobozgrafika együtt mutatják meg, hogyan próbálták eladni ezeket a játékokat, és ez számomra érdekesebb, mint maga a játékmenet több szakasza.

És itt jön a csomag legnagyobb ellentmondása. Egy archívumnak, ami ennyire komolyan veszi magát, komoly hiányai vannak. Az eredeti arcade változat nincs benne, ahogy a Sega Genesis és a kézi kiadások sem. Utóbbiakat valamennyire megértem, de az arcade verzió kimaradása szerintem tervezési hiba: egy gyűjtemény, ami a sorozat örökségét akarja megőrizni, nem hagyhatja ki a forrást, márpedig a Joe & Mac eredetileg játékteremre készült. Emellett a régiós elnevezések káoszához sem került semmilyen kurátori szöveg, pedig egy-két bekezdés, egy összehasonlító táblázat vagy egy idővonal sokat segítene abban, hogy a laikus ne adja fel a második percben. Nekem épp ez hiányzott a legjobban, mert a játékok maguk nem tartanak sokáig, a bennük rejlő történet viszont annál érdekesebb, és ezt a gyűjtemény nem mondja el. Pedig a doboznézegető már bebizonyította, hogy a készítők értenek az anyaghoz, csak épp nem írtak hozzá semmit, és ez az a pont, ahol egy jó gyűjtemény helyett csak egy szép gyűjteményt kaptunk.

A Boss Rush mód jó ötlet, de félkész kivitel. A három játék főellenségeit fűzi egymás után egyetlen kihívássá, és az időeredményt méri, ami elsőre izgalmasnak hangzik. A gond az, hogy nincs mögötte semmi: nincs külön gyakorlás ellenségenként, nincs részletes időkimutatás arról, hol veszítettem a legtöbbet, nincs összehasonlítási alap a saját korábbi futásaimmal. Pedig ez az a mód, ahol egy kicsit rendszeresíteni lehetne a nosztalgiát: ha én csináltam volna, legalább ellenségenkénti statisztikát tettem volna mellé, meg egy gyakorló lehetőséget a kedvenc főellenségemre. Így viszont néhány végigjátszás után kimerül annyiban, hogy megnézem, milyen gyorsan tudok végigszáguldani rajta, aztán visszamegyek a doboznézegetőhöz. Ez nem tragédia, csak kár érte, mert a mód maga mutatja, hogy a készítők gondolkodtak azon, hogyan lehetne a régi anyagot újrakeretezni, csak nem vitték végig a gondolatot.

Összességében tehát a Joe & Mac Retro Collection nem attól jó, hogy a játékok kiemelkedőek. A két Joe & Mac ma is pontosan az, ami akkor volt: szórakoztató, színes, kétjátékos módban kifejezetten vidám, egyedül viszont vékony és ismétlődő. A Congo's Caper a legjobban sikerült darab, a gyűjtemény értékét viszont a kurátori munka adja: a dobozok, a kézikönyvek és a szűrő gondos kezelése miatt érzem úgy, hogy itt valaki tényleg szerette azt, amit csinál. A hiányzó arcade változat és a kurátori szöveg hiánya viszont épp az a két dolog, ami miatt ez az archívum nem lehet teljes. Aki modern platformert keres, menjen máshova. Aki viszont a maga vitrinjébe szeretne egy jól gondozott, játszható tárlatot, az itt megtalálja, feltéve, hogy elfogadja: a tárlat értékesebb, mint a kiállított játékok.

Overall
7.2/10
7.2/10
  • Grafika - 8.4/10
    8.4/10
  • Sztori - 6/10
    6/10
  • Zene - 7.2/10
    7.2/10
  • Játékmenet - 7.2/10
    7.2/10
Játék áttekintése Sneaky Purr

Játék áttekintése Sneaky Purr

Játék áttekintése Platypus Steps

Játék áttekintése Platypus Steps