Játék áttekintése Dragon Age: The Veilguard

Éveknyi várakozás után, a Dragon Age sorozat hűséges rajongójaként, tele reménnyel érkeztem a Dragon Age: The Veilguard-ba, pedig már a trailerekből tudtam, hogy valami nincs rendben. Sajnos a valóság felülmúlta a legrosszabb félelmeimet. A Veilguard egy olyan játék, amely idegennek és mesterségesnek tűnik, mintha elfelejtette volna, mi is a Dragon Age. Erőszakkal próbál “progresszív” lenni, de az eredmény csak egy felületes és kínos másolat, aminek semmi köze az előző részekhez.

A Dragon Age gyermekkorom Witcher 3 játéka volt, egy olyan világ, ahol megpörgethettem a saját jég-tűzdalomat – egy-egy választást, bármilyen következményekkel, amit el kell viselnem, bármilyen utat alakíthatok ki. Egy réteges fantasy-kedvelő számára ez minden volt. De most látni a sorozatot üresen és becsomagolva, olyan, mintha egy régi barát lassan elhalványulna, és minden új bejegyzés jobban emlékeztet arra, amit elvesztett, mint amit már adott.

A Dragon Age: The Veilguard története egy nagyon egyszerű és részletes új iteráció. A játék elején találkoznunk kell Solasszal (a Dragon Age: Inquisition egyik társával), aki egy rituáléval próbálja lerombolni a fizikai és lelki világ közötti gátat. Varric megpróbálja megállítani, és a dolgok hevesen véget érnek, két gonosz és hatalmas elf istent (Elgar’nan és Ghilan’nain) felszabadítva Thedas világára. Ennek eredményeként Solas a fátyol csapdájába esik, és segít megküzdeni az új főszereplővel (Rook), míg Varrick megsérült, és új társakat kell keresnünk, hogy Elgar’nan és Ghilan’nain ne nyelje el Thedas-t csata, és ezzel a pusztítás és a terror új korszaka kezdődik.

Ennek a verziónak a játékmenete több szempontból is teljesen leegyszerűsödött. Először is, a harc sokkal vonzóbb most, hack ‘n slash stílussal és egy opcionális, de feltétlenül szükséges szünettel a Primer vagy Detonators futtatásához, amelyek alapvetően kétféle képességet jelentenek a parti karakterek (beleértve a Rookot is) között. hogy sok kárt okozzon. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy mindig várnunk kell a képességek kombinálásával. Sok olyan képesség létezik, amely sem nem alapvető, sem nem buff, de a találkozás típusától és a Rook-kal használt készségektől függően kényelmesebbek.

Összességében a játékmenetet nem találom unalmasnak, azon túl, hogy tudom, hogy elég hétköznapi, és meglehetősen ismétlődő jellegű, de az egyszerűségében is megvan a maga varázsa. Válasszon három speciális osztályt minden osztályhoz (Warrior, Mage, Rogue), de az első esetben mindig fel leszünk szerelve Sword and Shield, valamint kétkezes fegyverekkel. A pajzs mindig rendelkezésre áll dobható fegyverként akár sebzésre, akár rejtvények megoldására, míg a fegyverek egy kapcsolóval azonnal válthatók.

Egy másik dolog, ami elriaszt ettől a játéktól, hogy nem beszélhetsz a társaiddal, meg kell várnod, amíg meglesz a megfelelő párbeszédbuborék, ami nem igazán ad semmit, csak egy új küldetést. És ebben a játékban mindent elmagyaráznak egy idiótának. Szó szerint. A karakterek olyan tudással rendelkeznek, amellyel nem kellene rendelkezniük, és lépésről lépésre elmagyarázzák minden lépését.

Vizuálisan ez a játék abszolút lakoma a szemnek, és nagyon szépen néz ki. A zenének is van elfogadható teljesítménye. Technikai szinten sem sok panaszom van. Jól néz ki, zökkenőmentesen fut, és nem volt olyan hiba, amely akadályozta volna a fejlődésemet, vagy nem kényszerítene egy korábbi mentés betöltésére.