„Ha egy embernek száz juha van, és egy közülük eltéved, vajon nem hagyja-e ott a kilencvenkilencet a hegyeken, és nem megy-e az elveszett után?” Ez az idézet bemutatja a Centumot, egy sötét és elgondolkodtató, kattintással játszható vizuális regényt, amely egy ál-MI program által szimulált tudat borzalmait tárja fel. Az Everhood és Don Hertzfeldt mélyen megindító animációs sorozatának, a World of Tomorrow-nak a rajongói itt teljesen otthonosan érezhetik magukat, tudván, hogy az egzisztenciális horrornak ez az íze felülmúl minden szörnyeteget vagy bizarr gonoszságot a horror skáláján.
Nagyon nehéz erről a “játékról” kritikát írni, mert számomra valójában nem is játék volt, hanem inkább egy pszichológiai kaland. Valójában a játék Lynch-i narratíváját a szélsőséges kétértelműség és összetettség jellemzi.
A teljes történetet egy narratív számítógépes képernyőn keresztül közvetítjük, ahol a Centum szimulációval léphetsz interakcióba – bizonyos értelemben egyszerre vagy a játékos és a karakter is. De bár nincs egyértelmű főszereplő, a valóságot megváltoztató poénok megbízhatatlan narrátorként működnek, megadva a narratív kirakós darabkáit, és rád hagyva az összerakásuk feladatát.
Centum esztétikája kétségtelenül ennek az élménynek a sarokköve. A játék lenyűgöző pixelgrafikákat tartalmaz, amelyek sokféle stílust ölelnek fel, egy mindentudó filmzenét, és a Disco Elysium óta játékban látott legjobb prózai szövegeket. A játék a titokzatos és a hétköznapi között ingadozik, irodalmi utalások és költészet összefüggéstelen keverékében.
Elsőre talán túlságosan intellektuálisnak, sőt intellektuálisan fellengzősnek tűnhet, de minél jobban megérted az üzenetét, annál inkább rájössz, hogy minden, amit közvetít, célt szolgál, bármennyire is homályos az elsőre. A zenének különleges hangulata van, a pixel art nagyon jó és kreatív, a karakterek egyediek, a párbeszédek pedig könnyen illeszkedhetnek a személyes élettapasztalatainkhoz.
Ez a játék nem az a fajta élmény, amire a játékmenete miatt fogsz emlékezni. Ritkán van benne valami, amit általában “rejtvénynek” neveznénk, és bár van néhány minijáték, ezek lényegében töltelékek. Lényegében egy „válaszd ki a sajátodat” kalandkönyv, amelynek rendszerei kizárólag felhasználói felületként léteznek a narratíva közvetítésére.
Egy primitív cellában vagy, amelyet egy iteratív folyamaton keresztül játszanak le, hasonlóan egy mesterséges intelligenciához. Arra kényszerít, hogy újra átéld ugyanazt a három napot és éjszakát, amíg ki nem szabadulsz a cellából. Hogyan menekülsz meg? Nem tudod, senki más nem mondhatja meg, és biztosan nem tudtad, miért vagy ott egyáltalán, szóval mennyire fontos ez? Egy ötfejű bíró helyezett oda, aki szerint minden egyes válaszod hazugság.
A cellában van egy szellemfiú, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a barátod, egy csontváz, amit te rajzoltál a falra, és ami megalkotta a bírót, de nem az, aki őt tette azzá, és egy torz beszélő patkány, aki gyűlöl téged, és téged hibáztat egy olyan háború kirobbantásáért, amire semmi emléked sincs. Eddig minden rendben, ugye?
Innentől kezdve, mint magányos programozó, akinek csak egy huncut, csápos macskája van, aki folyton „Apának” szólít, átjutsz egy lakáson, és egy játszótérre érsz, ahol négy különböző nézőpontból láthatjuk a történeteket egy olyan embercsoport tagjaitól, akik látszólag megszöktek valamiféle laboratóriumi kísérletből, és akik mindannyian ugyanolyan fogalmatlanok, mint te, hogy merre tovább.
A különböző sejtek mindegyike más nézetet mutat, vagy bomlik, vagy elpusztul. Centum ismét a játékosra bízza, hogy ezek valóságosak, valami valóságosnak a képei, vagy teljesen kitaláltak. A különböző cellák egyetlen rétegből álló régiók, amelyek mind eltérőek, de azonos felépítésűek. Kijárat balra, ablak jobbra, egérlyuk középen. Hidd el, ennek van értelme a játékban. Vagy nem. Szóval ne csináld ezt.
Végül a Centummal játszani egy nagyon furcsa és zavaros élmény volt, amit nagyon élveztem. Ez a játék jól visszaadja az ijesztő és titokzatos hangulatot, és rengeteg időt tölthetsz azzal, hogy megpróbáld kitalálni, mi is történik valójában. Csak annyit mondhatok, hogy az értékelésem kizárólag azokon az érzéseken alapul, amiket Centum kiváltott bennem. Néha megmagyarázhatatlanul nyomorultul éreztem magam, és nihilista kétségbeesés kerített hatalmába, bár nem tudtam pontosan meghatározni ezen érzések okát.
Ez a nyomorúság végül rémületté változott, ami aztán szorongássá, és végül… hálával végződött. A játék végét sosem fogom egyhamar elfelejteni, és váratlan könnyek özönét hozta magával. Bár ez a játék nem mindenkinek való, amikor megtörténik, nagyon nagy hatással van. Bárkinek ajánlom ezt a játékot, aki szereti a lenyűgöző pixel art-okat és a titokzatos, introspektív és “művészi” narratívákat, tele nagy ötletekkel és témákkal, amelyeket nem magyaráznak el explicit módon a játékosnak, vagy nem oldanak meg teljesen.
Overall
-
Grafika - 9.5/10
9.5/10
-
Sztori - 8.5/10
8.5/10
-
Zene - 8.5/10
8.5/10
-
Játékmenet - 9.5/10
9.5/10
