Játék áttekintése Fernbus Simulator

Simulátorokat nem azért játszom, mert szépek. Azért játszom őket, mert van bennük mit megérteni: gazdaságot, rendszereket, erőforrásokat, döntéseket, amelyeknek tétje van. Amikor leültem a Fernbus Simulator elé, nem a látvány miatt tettem, hanem az ígéret miatt: FlixBus-licenccel ellátott távolsági buszok, több mint száz európai város, ötvenezer kilométernyi útvonal, és egy karrier mód, amelyben saját járatokat szervezhetek. Papíron ez pont az én műfajom. A gyakorlatban viszont hamar kiderült, hogy a játéknak épp az a fele maradt ki, amely engem igazán érdekelt volna.

Az első órám azzal telt, hogy rájöjjek, mit is kell csinálnom. A karrier módban kiválasztod a bázisvárosodat, és onnantól egy szűk körzeten belül mozoghatsz: járatokat hozol létre, felveszed az utasokat, elviszed őket A-ból B-be, a végén pedig kapsz egy összegzést arról, hogyan vezettél. A szabad játék ezzel szemben az egész térképet megnyitja, utasok és navigáció nélkül. A kettő közti különbség nagyjából ennyi, és ezt a játék sehol nem magyarázza el. Tutorial nincs, a menü pedig olyan, mintha valaki egy régi táblázatkezelőből generálta volna, majd gondosan elrejtette volna benne a lényeget. Alapvetően elnéző vagyok a csúnya felületekkel szemben, ha mögöttük mély rendszer van: egy grand strategy játék kezelőfelületét is szó nélkül megtanulom, amennyiben a mechanikák megérik a fáradságot. Itt viszont nem volt mit megtanulni, csak kitalálni. Az első utam előtt vagy tíz percig kerestem, hol állítom be az indulási időpontot, és utána is csak sejtettem, melyik gomb mit csinál. Ez nem nehézségi szint kérdése; egyszerűen hiányzik a szándék a játék mögül, hogy elmagyarázza önmagát.

Amikor végre útnak indultam, az első benyomásom kifejezetten jó volt. A busz nehéz, lomhán gyorsul, hosszan fékeződik, és a kormányzás mögött érződik némi tömeg. Az irányítás egyszerű: gáz, fék, indexek, ablaktörlő, világítás, tükrök, és a hosszú kocsiszekrény ellenére is elfogadhatóan lehet manőverezni. Választható automata és manuális váltó; mivel szeretem, ha egy szimuláció legalább egy dolgot komolyan vesz, a manuális mellett döntöttem, és nem bántam meg, mert a váltások ütemezése némi elfoglaltságot ad az amúgy hosszú, egyhangú szakaszokon. Figyelni kell az üzemanyagszintre, ami valódi, ha nem is túl szigorú korlát. A busz belső tere kifejezetten szép lett, a műszerfal, a visszapillantók és az utastér részletei meggyőzőek, és a vezetőfülkében ülve tényleg úgy éreztem magam, mintha egy komoly járművet vezetnék. Esőben a tapadás érezhetően romlik, vízpermet száll fel a kamionok mögül, az ablaktörlő ritmusa és a fényszórók fénye az úton mind hozzátesz valamit ahhoz a hangulathoz, amiért az ember az ilyen játékokat elindítja. Az autópályán, százas tempóval, saját zenével a fülemben a Fernbus valóban tud relaxáló lenni.

Aztán eljutottam arra a pontra, ahol a szimuláció megáll, és a játék helyére üres díszlet lép. A karrier mód ugyanis nem gazdaságot szimulál, hanem tapasztalati értéket oszt: minden befejezett járatért XP-t kapsz, szabályos vezetésért kicsit többet, szabálytalanért kicsit kevesebbet. Ez az egész. Nincs pénz, nincs számla, nincs flotta, nincs üzemanyagköltség, nincs karbantartás, nincs bírság, nincs reputáció, és ami a legfontosabb: nincs semmilyen következmény. Ha átmegyek a piroson, ha száznegyvennel száguldok egy ötvenes táblánál, ha belerohanok egy autóba az autópályán, a világon semmi nem történik velem. Az összegző képernyő udvariasan megjegyzi, hogy ez nem volt szép, kevesebb XP-t kapok, aztán kezdhetem elölről. Nincs fizetési nehézség, nincs dühös utas, nincs levél a központból. A busztársaságomat nem vezetem, csak képviselem.

Ez az én olvasatomban nem szimulátor, hanem gyűjtögetés a volán mögött, és pont ez az a döntés, amit a legkevésbé értek. Ha én terveztem volna ezt a játékot márpedig a hosszú autópálya-szakaszok alatt bőven volt időm ezen gondolkodni , akkor köré építettem volna egy működő cégmodellt, még ha egyszerűt is. Az utasok kilométer alapon fizetnének, a bevételből fedezném az üzemanyagot, a busz kopását és a sofőr bérét. Az országonként eltérő gázolajárak miatt a határátkelés valódi döntés lenne: itt tankolok tele, vagy kockáztatom, hogy odaát drágább? A gyorshajtásért, a piroson átcsúszásért és a karambolokért bírságot fizetnék, nem elvont XP-t veszítenék; a koccanás után a busz sérülne, javítanák, ami pénzbe és időbe kerülne, miközben a járatom kimarad. A járatengedélyekért versenyezhetnék más társaságokkal, a sofőr munkaidejére vonatkozó szabályok betartása valódi tervezést igényelne, a hírnevem pedig befolyásolná, mennyi utas száll fel egyáltalán a buszra. Így a hosszú esték nem a gyűjtögetés optimalizálásáról szólnának, hanem arról, hogy a hónap végén kijövök-e nullára. Persze ez több munka, és néhány rész a légkondicionáló hibája, a karbantartás időzítése, a szezonális kereslet bonyolultabbá tenné a programot, de hát ez a műfaj lényege: a bonyolultság nem teher, hanem maga az élmény.

A tétek hiánya a játék felépítésére is rossz hatással van, mert a fejlődés is mesterséges lett. Az XP szintet léptet, a szintek pedig feloldják a térképed körzetét és bizonyos járműveket. Ez nem haladás, hanem kapuzás: nem azért érsz el új városokat, mert a cég növekszik, hanem azért, mert egy számláló elérte a küszöböt. Egy gazdasági szimulátorban azt várnám, hogy a terjeszkedésnek ára van: új bázis, több busz, több kockázat, magasabb fix költségek. Itt viszont a szintlépés gyakorlatilag ingyen nyitja ki a térképet, és a szintlépéshez nem kell okosan vezetni, csak vezetni. Ha pedig a szabályok megszegése csupán kevesebb XP-t jelent, akkor a játék rövidesen arra ösztökél, hogy a lehető leghatékonyabban szállítsd az embereket, a lehető legkevesebb odafigyeléssel. A kapuzás mellesleg a szabad játékot is értelmetlenné teszi: miért nyitnék ki körzeteket a karrierben, ha a másik módban bármikor bárhova elmehetek? Az egyik mód elveszi a másik tétjét.

És akkor ott van az ismétlés. A karrier teljes játékmenete egyetlen ciklusból áll: leszállsz a buszról, beszállítod az utasokat, elindulsz, vezetsz, megérkezel, összegzés, majd jön a következő járat. Ezt a ciklust a játék a végtelenségig ismétli, és nem tesz semmit, hogy változatossá tegye. Nincs olyan külső esemény, ami bármelyik menetet bármikor megváltoztatná: nincs lerobbant motor, nincs vészhelyzet, nincs beteg utas, nincs útzár, nincs fuvarszervezési krízis. A különbséget kizárólag az okozza, hogy éppen melyik útvonalat választod, és az az érzés, hogy minden megtett kilométer után ugyanazt csinálod, fokozatosan eluralkodik. Egyszerre vonzó és elszomorító, hogy a játék egyik legnagyobb belső kihívása az, hogy az ember hússzor vagy százszor ugyanazt a rövid viszonylatot teljesítse, csak hogy felszabadítsa a következő várost. Az efféle ismétlés nem lassú függőség, hanem unalom. Pedig kedvelem a lassú játékokat: a hosszú, csendes utakat is élvezem, ha tudom, hogy a végén valami számít. Itt a végén semmi sem számít, mert a játék nem mér, csak számol. Ez a különbség a türelmem és a türelmetlenségem között.

A világ képe viszont jobban sikerült, mint az, amit a játék csináltat velem. Hogy este, esőben, Prága felé döcögve nézem a szélvédőn át a fényeket, az valóban megkapó. A nagyvárosok jellegzetes épületei megvannak, az időjárás pedig tényleg szép: a nedves úton csillogó fény, a vízpermet, az eső hangja mind hozzáad az élményhez. A dolog azonban addig tart, amíg meg nem állsz és körül nem nézel: az utcák nagy része ismétlődő, szürke panelházakból áll, az épületek textúrái laposak, a megvilágítás pedig gyakran túl világos és élettelen. A városok felismerhetők, de nem meggyőzőek: Párizs nem olyan, mint Párizs, Berlin nem olyan, mint Berlin az ember inkább a saját emlékeivel tölti ki a hiányzó részleteket. A nagy látnivalók megvannak, de nem életszerűek. Ez részben a stúdió méretének számlájára írható; egy-egy metropolisz teljes úthálózatát megépíteni nem reális cél. Az viszont reális cél lett volna, hogy a kevésbé ambiciózus részek legalább jól nézzenek ki. A busz belső tere jó, a táj változatos, az autópályák elfogadhatók, de a városokban a játék minden másodpercben emlékeztet arra, hogy a külsőségekre nem sok energiát fordítottak.

A technika és a forgalom szintén vegyes. Az autópályán százas tempónál a látvány rendben van, a nagyvárosok központjában viszont a képkockasebesség érezhetően megbillen, a tárgyak pedig be-bepattannak a képbe, néha egészen közel. Ez nem esztétikai kérdés: amikor a szememet fájdítja a villódzás, az már funkcionális probléma. A forgalom mennyisége jól eltalált, helyenként egészen élethű, de a járművek viselkedése szegényes: gyakorlatilag síneken mozognak, nem reagálnak rám, és ha meglököm őket, egyszerűen eltűnnek. Baleset után nem marad roncs, nem jön rendőr, nem lesz következmény ugyanaz a súlytalanság, ami a karriert is jellemzi. A gyalogos közlekedés még kezdetlegesebb: a buszról leszállva átsétálhatok a járműveken, az utasok és a járókelők pedig láthatóan ugyanabból a sablonból származnak. Többször ugyanaz az utas szállt fel egymás után a buszra; a harmadik példány után már-már úgy éreztem, hogy a világ futott hibára, pedig csak kicsi a modellkészlet.

A hang zártabb kérdés. Amit a játék nyújt, az rendben van: a motor, az ablaktörlő, az eső, az index kattogása, a fékek mindez hihető, néha kifejezetten jó. Ami viszont nincs, az a hosszú utakhoz illő rádió: semmilyen zene nincs a buszban, csak egy-egy dallam a főmenüben. Többórás járatokon ez komoly hiányosság. Persze az ember bekapcsolhatja a saját zenéjét vagy egy podcastot, és a játék pont emiatt kiváló podcastjátéknak számít. De egy távolsági busz szimulátorában a fedélzeti szórakoztatás nem az utasok magánügye: a buszoknak van rádiójuk, és ha a játék négyórás meneteket kér tőlem, akkor illene gondoskodnia arról, mi tölti ki a csendet. A csend itt nem hangulat, hanem a tartalom hiánya.

A két vezetési mód sem segít. Az arcade és a szimulációs beállítás közti különbséget a büntetések szigorúsága jelenti, de érdemi rendszereket egyik sem tesz hozzá. A szimulációs módra váltva azt reméltem, hogy valódi szabályok közé kerülök, esetleg felelősséggel és következményekkel; végül csak arról volt szó, hogy szigorúbban értékelik ugyanazt a menetet. A szabad játék pedig az egész térképet odaadja, utasok és navigáció nélkül: a felfedezés öröme megvan benne, a játék azonban nincs. Pontosan ez a Fernbus legnagyobb problémája: van egy hatalmas, szépen elterülő Európája, és nincs benne egyetlen rendszer sem, amelyik ezt a teret bármire használná.

Bevallom, az elvárásaim nem semlegesek. Az igazi kérdés az, hogy ez a játék egyáltalán nekem készült-e, és a válasz: nem egészen. Ez viszont nem menti fel, mert amit csinál, azt sem csinálja meg jól. Aki egyszerűen csak vezetni szeretne, az egy hatalmas, helyenként hangulatos buszost kap, amelyben az utak és az időjárás megidézik Európát, és ahol a manuális váltás szerelmesei is megtalálják a maguk örömét. Ez nem semmi. Aki viszont egy távolsági busztársaság irányítását szeretné kipróbálni, vagy legalább szeretné érezni, hogy a hibáinak súlya van, az néhány óra után elengedi a játékot. Az én esetemben ez így is történt. A Fernbus Simulator nem buszokkal kapcsolatos gazdasági szimulátor, hanem vezetési játék, amelynek véletlenül buszok vannak a középpontjában. Az autópályán ez egész jó üzlet; a céges szinten viszont semmi.

Összegezve: ez a játék akkor a legjobb, amikor nem csinál semmit. Amikor csak megy előre az országúton, esik az eső, és az ember a szélvédőn át nézi a tájat, akkor a maga módján működik, még a harminc-negyven eurós árcédula ellenére is. Amint azonban járatot kell szervezni, döntést kell hozni, vagy a következményekkel szembenézni, a játék kifullad és üressé válik. Az összegző képernyő pontosan megmutatja a játék természetét: szép, informatív és teljesen súlytalan. A busz jó, az út szép, a végén pedig nincs semmi. Aki ezzel meg tud barátkozni, kap egy elfogadható időtöltést; aki szimulátort keres, az jobb, ha másik buszra száll.