Játék áttekintése Utopia Must Fall

Volt idő a videojátékok történetében, amikor soha nem várták el tőled a győzelmet. A klasszikus árkádjátékok gondolkodásmódja az volt, hogy a lehető legjobbat tegyük, amennyire csak tudjuk. Végül veszítettünk. Ez nem volt valami, ami miatt sírni lehetett volna, ez csak a végjáték forgatókönyve volt szinte minden klasszikus árkádjátéknak.

A magas pontszámok mutatták, hogy ki teljesített a legjobban, és a kitartást inkább ünnepelték, mint a győzelmet. Évtizedekkel a videojátékok feltalálása után, most egy történetmesélés és gyakorlati élmények világában, az Utopia Must Fall nem azért van itt, hogy megkönnyebbülést vagy egy interaktív filmet adjon; ehelyett azért van itt, hogy reménytelennek érezd magad, hogy kihívást jelentsen magadnak, és szembenézz az elkerülhetetlen vereséggel.

A történet szempontjából te vagy az utolsó védelmi vonal a Föld megmentésére, és nem fogsz nyerni. De vajon életben tudod tartani még néhány percig, mielőtt pixeles dicsőségben elpusztul? A játék egy ismerős nevezetesség és egy város nevének megjelenítésével kezdődik. Aztán visszaszáguld, járműveket látsz átrepülni az égen, elhaladva a nevezetesség mellett, majd építményeket látsz a háttérben. Olyan építmények, amelyek aprónak tűnnek a jól ismert tereptárgyak mellett. Aztán olyan építmények, amelyek *ezeket* az építményeket apróvá teszik. És akkor meglátod az ágyút.

Folyamatos, távoli visszhangot ad ki, amikor kilőik. Néhány spirális lövedéket lősz le egy elhaladó ellenséges hajóra, egy halvány robbanás. Jelenleg az ágyú csak körülbelül 600 lövést lő percenként. Az első hullámok nem olyan rosszak, csak néhány aszteroidatöredék itt-ott. Néhány csatarendőr. Egy-két százlábú. Túléled az első napot, a játék közli veled: “Apokalipszis elhárítva!”. Megszerzed az első fejlesztésedet, és veszel egy vésztartalékot – három nukleáris robbanófejet egy nemzetközi fegyverpiacról. A képernyő kicsit összezsugorodik, és több támadó jelenik meg.

A napok így telnek. Több fejlesztést is kapsz, ahogy jól teljesítesz. A tekercses ágyúd 300, 600 vagy akár több lövést is kilő. Talán a pajzsod rendkívül veszélyes elektromos íveket lő ki a közeli ellenségekre vagy ellenséges lövedékekre. Talán a városod kétnaponta gyárt egy atomfegyvert. Vagy naponta egyet, talán kettőt. Talán van egy-két őrtornyod a városon kívül, amelyek fedezéket biztosítanak, hogy biztonságban tartsák a várost.

Valójában az Utopia Must Fall bónuszalapú játékmenete és az, hogy a pontok hogyan befolyásolják az általános haladásodat, valódi mélységet ad a játéknak, amit sok roguelike/lite játék nem hangsúlyoz. A játék minden hangjának megvan a maga kielégítő üteme. Minden ellenség könnyen felismerhető a finomabb részletek hiánya ellenére. A részletekre való odafigyelés a játék minden rétegében nyilvánvaló.

A mechanikák keveréke valódi ügyességet és stratégiát igényel ahhoz, hogy mindent rangsorolj, amit teszel. Ez nem passzív bázisvédelem, hanem inkább olyan, ahol tényleg ki kell választanod a csatáidat. Sok előrelátást és tervezést is igényel, ráadásul időnként őrültté válik. Ez egy jó “zóna” játék, ahol annyi minden történik, hogy abbahagyod a gondolkodást, és eggyé válsz a sínágyúval!

Azonban úgy gondolom, hogy a játék profitálhatott volna több korai fejlesztésből, hogy megváltoztassa a játék menetét, különösen az olyan dolgok esetében, amelyek radikálisan megváltoztathatják a potenciális stratégiát, rengeteg lehetőség van a birodalomban. Szüksége van valamilyen meta progressziós rendszerre is – a nehézség gyorsan növekszik, és bár jelenleg élvezem a kihívást, a korai szakaszok kezdenek unalmassá válni, mert bár az ellenséges minták újak, a fejlesztések nem.

Az első néhány napban folyton a Winnie lézerrel babrálsz, és a játéknak szüksége lehetne valamilyen kerülő megoldásra ennek javítására. Nem ritka, hogy az ilyen típusú játékok már a fő játékmenet elején kapkodásba sodornak, a korai fejlesztési lehetőségek vagy a gyors kiválasztási lehetőség ellenére is, szóval valami ilyesmi jó lenne.

Ami a grafikát illeti, ez egy nagyon szép kinézetű játék, és meglepő módon minden elég élesnek tűnik. Imádom a régi, szkenneléses renderelés hangulatát. Mint a régi arcade játékokban, a Tronban és a Geometry Warsban. Annyira hangulatos. Még renderelési lehetőségek is vannak a különböző esztétikákhoz.

A hangdizájn különösen fantasztikus. A szintetizátor hangjai igazán autentikusak, és a 70-es évekbeli Wendy Carlos sci-fi hangulatát árasztják, sőt, még egy Vectrex szűrőjük is van, szóval tudják, mit csinálnak. De a kedvenc részem ebben a játékban a hangulata. Arcade zenére számítottam, valami energikusra vagy valami hasonlóra. Amit kaptam… az egy nagyon nyugodt filmzene volt, és egy olyan játék, ami szerintem nagyszerűen közvetíti a léptéket és a kétségbeesést ilyen apró részletekkel.