Játék áttekintése Werewolf: The Apocalypse – Purgatory

Vérfarkas: The Apocalypse – Purgatórium minden elképzelhető módon jelentős előrelépés a Vérfarkas: Az apokalipszis – az erdő szívéhez képest. Jellemzése jelentősen javult, több az RPG mechanika, és a fejlesztők megduplázták a választás által vezérelt narratívát. Ez egy lebilincselő, szerepjátékos vizuális regény, amelyben a döntései ténylegesen befolyásolják a történetet! Mindig is élveztem, hogy a statisztikáim milyen hatással voltak a döntéseimre, ez arra késztetett, hogy elgondolkozzam azon, hogyan játszottam. A vizuális effektusok és a hangtervezés is kiváló.

Bár időnként kissé ingadozó, szeretem azt a médiaátállási stratégiát, amelyet a Paradox Interactive a World of Darkness szerepjáték-franchise kezelésére alkalmaz. Mert a Vampire: The Masquerade és a Hunter: The Revenge-hez hasonló maroknyi játékból a játékok szinte végtelen folyamává váltunk többféle műfajban, és végre láthattuk a Werewolf: The Apocalypse megjelenését a videojátékokban. A Werewolf: The Apocalypse – Purgatórium az utolsó a négy játék közül (Earthblood, The Book of Hungry Names és Heart of the Forest a másik három), egy vizuális regény a Different Talesből, aki korábban megjelentette az Erdő szívét.

A történet az, hogy Samira szerepét játsszuk, egy afgán nőt, aki családja egy részével elmenekült az országból, amikor a tálibok bevonultak. Történetesen egy Garou, aki képes gyilkológéppé változni, és szinte kommunikálni a szellemekkel, de még ez az erő sem tudta fenntartani a szenvedések és veszteségek után, amelyeket Lengyelországba ért. A menekült és a likantróp kettős identitása a játék fő sikere, amit soha nem felejthetünk el, és nyilvánvaló, hogy a stúdió számára az identitás kérdése az egyik fő érdeklődési köre, akárcsak előző játékában, a Mayában. főszereplője, szerepét is megválasztották Az idegen családi gyökereit keresve érkezett Lengyelországba, de nagyon erőszakos módon.

Bár a Werewolf: The Apocalypse – Purgatórium mechanikus döntéseket hoz, hogy elkerülje a letérést, tisztelettel és finoman támaszkodik saját játékának 5. kiadásának szabályaira. Jelen esetben a Heart of the Forest valamivel rosszabb volt, hiszen ez egy nyitótörténet volt, ahol alig tudtuk, mire vagyunk képesek. Vannak itt ajándékok (bár eldobhatóak), bemutatják a Harano-mechanizmust (a természetfeletti depresszió egy fajtája, amitől a Garou-k szenvednek), és még sokat kísérletezhetünk az alakváltással.

Az egyik dolog, amit szeretek ebben az epizódban és az új verzióban is, hogy nem kell háborús formát váltanunk, ha nem akarunk. A kevés küzdelemben (van elkerülhető és van kötelező) nem tudunk más formát váltani vagy nem használni, és ezért nincs büntetés, ami jól megy az új verzió témafrissítéséhez.

A játék számos olyan szituációt állít elénk, ami egy társasjátékban megtörténhet, azzal a különbséggel, hogy a “Solitaire” sokkal inkább Samira pszichológiájára és saját életrajzára tud koncentrálni. Egy elkerülhetetlen eseményből kiindulva szeretnénk elmesélni egy történetet az otthon találásról, az új otthon megtalálásáról és arról, hogy valami nagyobb dologban lehet része. Mindezt a 2021-es menekültválsággal a fehérorosz-lengyel határon, mint hátteret, egy olyan drámát, amelyet az évtizedben átélt, de még mindig meg nem oldott szerencsétlenségek sorozata elfelejtett.

A Purgatórium a kézzel rajzolt művészetet városképek és épületek fotóival ötvözi, és rendkívül művészi módon jeleníti meg őket, mielőtt dinamikus hatásokat adna hozzá. Az, hogy ez a stílus működik-e számodra, természetesen erősen szubjektív, de én többnyire élveztem az egyedi hangulatát. A zenét takarékosan használják, de a legtöbb esetben meglehetősen hatékony. Ehelyett a játék a legtöbb jelenetben környezeti zajt használ, amely egyrészt nagyon valósághűen ábrázolja a hangulatot, másrészt reagál a cselekedetei által okozott bármilyen változásra.

Végső soron az ilyen típusú játékokban mindent kockára tesz az elbeszélésben, az írás minőségében (és a grafikus regények esetében) a felhasznált illusztrációkban. Szerintem itt minden elsőrangú, a leírások hangulatosak, és a szinte álomszerű hangvétel tökéletesen beállítja a látványvilágot, kivéve néhány városi jelenetet. Az előző játék folytonossága is értékelhető, nem annyira, hogy lemaradjon, ha még nem játszott vele, de a folytonosság érzését adja, és azt, hogy a világ él és lélegzik.

Ha Samira nemcsak a múltját akarja legyőzni, hanem a jövőt is meg akarja rajzolni, akkor személyes, de fizikai és közös purgatóriumon is keresztül fog menni. Úgy gondolom, hogy az utazása elég elemet tartalmaz ahhoz, hogy olyan történetté váljon, amely a játékosra visszhangzik, és okosan megragadja a szerepjáték alapját 2024-ben. Egy rajongónak nem szabad kihagynia, és aki kíváncsi, jobb, ha először az Erdő Szívére hagyatkozik, és bemutatja, mit jelent Garou-nak lenni, mielőtt továbblépne erre. Amúgy Samira története érdemes elmesélni